Kondorosi Béla hétköznapi kalandjai

Helló Brada,

ez már jó régen történt, csak elfelejtettem elmesélni. az utolsó olyan napon volt, amit itt a németek nyárnak mondanának, de mi azért tudjuk, hogy az pont nem ilyen. annyi, hogy épp nem esett, és melegebb volt, mint 20 fok. legalábbis délelőtt, amikor kitaláltam, hogy kimegyek a strandra, csak hát elbasztam az időt, és erősen délután lett, ami önmagában nem is lett volna baj, csak a nap is elment, így lényegében lemaradtam az utolsó nyárinak nevezhető napról. namindegy, azért kimentem a strandra, kint voltak Easy Csabiék is, ők biciklivel.
mentek.
haza viszont már én vittem őket, mert úgy látszik, a cigány triatlont itt is űzik néhányan: lefutnak a strandra, úsznak egyet, majd eltekernek a bicikliddel. annyiban ők is hibásak a dologban, hogy nem lakatolták le. mondjuk nem is volt lakatuk, mert hát nem azért Easy Csabi, mert mindenen túlizgulná magát. amikor meglátták, hogy a parkolóban kettővel kevesebb bringa van, mint kéne, annyit mondott, "hogy né, ellopták a bicikliket, vehetek megint bérletet." szerintem annyira nem is bánta, mert így midnen nap tekerhetett a munkába esőben, szélben. az meg ugye van. viszont kiszámolta, hogy így is pluszba van, mert a négy kerékért összesen csak 50 eurót fizetett, a bérlet meg hetven, szóval a lelkes használat egy hónapja alatt így is fogott 20 EUR-t.
pedig most már kocsijuk is van, csak amíg nem csinálja meg a jogsit, addig Iloma vezet. ennek mondjuk az első napon már meg is lett az eredménye, mert faszául beletolatott egy cigiautómatába, amit a csomagtartó fedele rugalmatlan alakváltozással tolerált.

de ha már a kocsiknál tartunk, Fábiácskának szép kerek fordulóját ünnepelhettük épp a strandról hazafelé: 30 000 kilométeres lett, egyem a szívét. itt a szülinapi fénykép.


 

legközelebb elmesélem, milyen volt a Stg-BVB meccsen, csak most megyünk velkamozni, mert jött egy új kollega.

sikereket!

Tudod, van az a bicajom, amit még idekint vettem vagy 3 éve, de otthon valahogy sose ültem rajta, mert azért mindig volt valami alkalmasabb közlekedési eszköz. nem, sportszerként soha nem is gondoltam rá, itt azonban pont bicós távolságban lakom a melóhelytől, mert gyalog kicsit messze van (20 perc), kocsival meg túl közel (hacsak nem esik), úgyhogy napi 2x2 kilométert tekerek, rá lehet fogni, hogy teszek valamit az egészségemért, de ez önmagában ezért nem olyan érdekes téma.

Hanem aztán történt, hogy a kitámasztóján kilazult egy csavar, aminek azt kéne szabályozni, hogy milyen hosszú legyen maga a sztender. Na, mivel immár nem szabályozta semmi, ezért hol kicsúszott teljesen, hogy összecsuklott, azaz a kerékpár letámasztás funkciója nem az elvárt megbízhatósággal működött. ezt orvoslandó egy hét elteltével úgy döntöttem, hogy mégiscsak meg kéne húzni azt a csavart, Herr Nagi adott is szerszámot. Tekerem szépen, megyen befele, egyszer csak már túl könnyen is. mondom, mi?! hát nem elpattant az a fos, ami összetartotta az egészet?!
háde.

no, nézzük Herr Nagival, hogy megbasszaja kurvaannyát, német minőség, tessék. ha lenne egy fúrónk, vagy egy kis műgyanta, vagy valami, érted, meg lehetne csinálni, dehát lófasz semmink sincs itt. aztán egyszerre eszembe jutott példaképem és tanítómesterem, aki egy gemkapoccsal nemhogy egy biciklit, egy nyolchengeres motort meg tudna javítani. nekem pedig ráadásul még egy bicskám is van, akkor olyan nagy baj azért nem lehet. eltekertem hát az erdőbe (2 perc. mondom, hogy falun lakom), és szegény binyiglinek az elveszett lába helyére faragtam egyet fából.

úgyhogy most ilyen kalózos.

Szeva tesó, na ezen beszarsz:

nem, most nem a 4:1-ről fogok írni, sőt fociról egyáltalán, hanem inkább ilyen csajos témáról.

mondtam ugye, hogy akarok venni egy sütőt. ilyen fáraó mikrót, hogy melegít, kiolvaszt, hőlégkever, grillez, pirít, párol, szóval kajakra a mikrosütők Porschéja, innen egyszerűen nincs feljebb. néztük is Bandival még otthon a Médiában, csak így éreztük, hogy kissé buzis a helyzet, mert milyen má, hogy nem plazmatévét meg ötpontegyet hesszelünk, hanem sütőket, bazz. ketten együtt.

pedig hogy felfedeztem magamban a dzsémiolivert (az mondjuk lehet, hogy pont buzi), feltétlen szükségét éreztem egy faszajó készüléknek, úgyhogy meg is rendeltem a neten amit még otthon kinéztünk, és hát már meg kellett volna érkeznie. gondoltam, írok nekik egy emailt, hogy mivanmá, döglök éhen, hol a sütőm? erre visszaírnak egyből, hogy "Sehr geehrte Kundin, ...".
hát innen üzenem neked, te műmacsó török kis köcsög (Sercan Colak, Sales Manager), hogy diszkriminatív nemi sztereotípiád mélységesen felháborít! hogy ez bazmeg, hogy meg se fordul a fejében, hogy nem csak csadorban lehet főzni.

példát vehetne a német barátainkról, akik viszont már olyan messzire mentek ebben a nehogy-bárkit-megsértsünk dologban, ami olykor már a nevetségesség határát súrolja - felülről. minden szakmát ugye lehet férfira meg nőre vonatkoztatni, az utóbbi esetben kap egy "-in" utótagot, mint mondjuk Arzt-Ärztin, Anwalt-Anwältin, stb... remélem, tudol még követni. jó, mert most jön a frankó: múltkor nézegetem az álláshirdetéseket, mit látok: Keresnek - most figyelj! - kőművest/kőművesnőt (Maurer/-in). beszarás. semmi kirekesztő feltételezés, hogy a kőműves márpedig definíció szerint csakis (szőrös, dagadt, sörszagú) férfi lehet.


csudijó, nem? juj, olyan szupi lesz ha megjön az új sütő, már alig várom, jippi!

Szasz Tesó,

mivel itt most minden a foci körül forog, elég nehéz másról beszélni. kivéve talán azt a német(!) kollegámat, akitől kérdeztem, hogy na, láttad a meccset? - csak hogy dumáljunk valamiről, ha már van olyan pofátlan, hogy itt dolgozik. erre azt találja mondani, hogy őt ugyan nem érdekli, hogy 11 milliárdos rúgdos egy labdát (amúgy meg 22, cserékkel együtt 28, kivéve, ha Észak-Korea is játszik, mert azon a térfélen aligha van milliárdos). mondom, hogy hát helló ez az egész nemzeted büszkesége, te köcsög, erre meg hogy lófaszt, inkább az az égő, hogy a külügyminisztere nem tud angolul. jó, oké, ez tényleg kicsit gáz, de akkor is elég szánalmas, hogy a pohara ennyire félig üres. merthogy ha más nem, legalább az, hogy eladják azt a sok rohadék vuvuzelát, meg hogy megtriplázódott a sörfogyasztás, és a fekete-piros-sárga akármik forgalma. egyedül a kurvák szopnak. azaz pont hogy nem, mert ugye van egy elég tetemes metszete a kurvázók és a focibuzik halmazának, aki most ugye baszik baszni, inkább nézi, hogy a csapatát szopatják a szerbek. onnan tudom, hogy mutatták a tévében. de komolyan.

merthogy a bravúros ausztrálverés után jöttek a Csehszlovákok Jugoszlávok Szerbia és Montenegró. előtte mindenki tele önbizalommal, kicsit lesajnálva ezeket a balkáni izé, focistákat, aztán mégiscsak letérdelt az überválogatott. mondjuk azt bírtam kicsit, amikor beállították a bosnyák Marko Marint, hátha szétrúgják a szerbek. csak hát utánanéztem - így sem sokkal kevésbé érdekes - hogy az igazából boszniai szerb, tehát minden bizonnyal beépített ügynök. így már azért nem olyan meglepő a német vereség - tudom, te szereted az összeesküvés-elméleteket. na, ne félj, az eddig istenített Löw ma már címlapon van, hogy sorsdöntő meccs, meg hogy egy esetleges vereség az állásába fájhat. ez a nép sem kevésbé bornyú, mint bármelyik.

voltam vasárnap magyarfocin. hogy rúgtam egy gólt, egy kapufát, meg adtam egy gólpasszt, azt most meg sem említem, de ott is mi volt, bázz. egyik játékos nem érte már el a labdát, így véletlenül kicsit megrúgta a másikat, egyből ki is alakult az alábbi párbeszéd:
- ha heee, eee!
- jólvan, jólvan fault volt, bocs.
- háde heeee ee, mit kell rúgdosódni?!
- mondtam má, hogy a labdára mentem, nem értem el, fault volt, ott a labda, rúgjad már ...te köcsög!
- köcsög vagy ám te, tudod-e?!
- te vagy a köcsög
- nem. te!
- szádat befogod, jó lesz-e? azt hiszed, félek tőled?
- és én tetőled? gyere csak ide!
- ...

na, itt már le kellett fogni mindkettőt, mert helyben átharapják egymás torkát, de aztán két perc múlva mit látok? mosolyogva pacsiznak, hogy hát na, nem úgy gondoltam, ne haragudj már (...te köcsög!)


igen, tesó, a futball maga az élet!

Helló Brada,

Tudom, régen írtam, de mittudomén, vagy nem történt semmi, vagy nem értem rá, vagy ha ráértem volna, akkor meg inkább megnéztem egy Így jártam anyátokkal évadot. ez mentség, nem? nade mondom, mi volt most vasárnap, amikor a németek szétkenegették a kengurusokat 4:0-ra.

Mondta a Herr Nági, hogy van kedvezmény a HÉV-re: hogyha veszel egy napijegyet bármikor júniusban, akkor az minden további olyan napon is érvényes, amikor játszik a nationalelf. ami mondjuk annyira multi-kulti, hogy már inkább internationalelfnek mondogatják a tévében is, merthogy kajak a fele pont annyira idevalósi, mint én: csomó lengyel, most a legjobbjuk török, meg ott van a nagyondél-német Cacau, az egyszerűség és a színhűség kedvéért csak simán Kakaó. nade mindegy, nekem aztán meg pláne.

a hétvégére hazamegyek.
inkognitóban.
ne szólj senkinek.

tényleg.

Hallo Bruder,

Kihasználva, hogy vélt vagy valós főnökeim épp hisztiznek valamin, nekem meg pont semmi sürgető dolgom, úgyhogy bentről írok, mert volt ám vidámság a hétvégén bőven. Egyrészt nyert ugye a Diósgyőr is, ez már eleve örömteli, de ami még ennél is egy kicsit közvetlenebbül érintett, az a szombati gulyás-party. khm, azaz Gulasch-Party.

Na, az volt, hogy még valamikor hétközben fogadtam Imolával, aki amúgy Csabi csaja, hogy nem bírja már meginni azt az n+1edik sört. ez akkor volt amúgy, amiről a múltkor is írtam, hogy kék/zöld piát adtak jófejségből. az egész csak arra ment ki mondjuk, hogy valami időbeli keretet adjunk az ottartózkodásunknak, vagy ha már nem, akkor legalább kajálok egy jót, merthogy a tét az volt, hogy a vesztes főz egy gulyást a nyertesnek. így azonban, hogy volt kellő motiváció, 5 perc alatt leküldte azt a sört, így kénytelen voltam gratulálni a győztesnek, és beismerni választási vereségem - annak minden kötelezettségével együtt.

Így érkeztünk el a szombathoz, és hát nyilván kibővítettük a résztvevők körét az összes itteni magyar pajtásra, úgyhogy ha valamit elbaszok, akkor a full renningeni telephely kap gyomorrontást, szalmonellát, bélférget vagy isiászt. vagy alkoholmérgezést, de mondjuk ahhoz már tényleg semmi közöm. végül Zsoltnál gyűltünk össze, mert neki van a legjobb konyhája, meg az egy főre jutó négyzetméterek száma is csak nála haladta meg a kettőt, amúgy meg a német ÁNTSZ nyilván nem engedélyezte volna az étterem megnyitását. annyi, hogy neki van még egy kisfia is, hozzá tartozó feleséggel, így kicsit visszafogottabbak voltunk - mégse azt lássa má a gyerek, hogy apu barátai mind sugárbanhányósat játszanak. tündéri egy kiscsávó amúgy (lassan bebuzulok itt, régen nem használtam ilyen szavakat, hogy "tündéri", bazz), passzolgattunk kicsit, megtanítottam lábbal átvenni a lasztit, szóval tehetség van benne. meg ahogy Kenyerest beforgatta, na, az mesteri volt! figyeld a párbeszédet:
- Szereted a kutyákat?
- Igen, de csak azt, amelyik nem harap - válaszolja a gyerek
- Akkor rajzolsz egyet?
Erre rajzol valami nagy pacát, hogy akkor ez itt a kutya, de végülis egy nagy gubbasztó komondornak simán elment, nem is ez a lényeg, kapja is a kérdést, hogy:
- Ez milyen kutya
- Harapós.
- Harapóóóós? dehát akkor nem félsz tőle? hmm-mm?
- Nem, mert ez csak egy rajz.

há nem? döhülye. csak rajz, bazmeg. hogy félne má.

na, de vissza a kajára. igazi gulyásleves klasszik volt sertésből. a hagymát szalonnazsíron (!) pirítottam, oszt só-bors-paprika-kömény, zöldségek, és kész. még egy kis vörösbor ment bele. meg egy kicsi még a szakácsba is. csak az íze végett. úgyhogy jó lett.
legalábbis onnan gondolom, hogy követelik a következőt, amit majd valószínűleg a beköltöző show ürügyén fogunk tartani, merthogy pénteken visszaköltözök a faluba, végre ki a szállodából. mondjuk ott meg nem nagyon lesz hely, ezért lenne jó egy bogrács is, és akkor aztán tényleg szétmagyarkodnánk magunkat valami erdőszélen: Gulasch, Puszta, Wein és Starker Stefan.

szóval látod, enni azért van mit.

Nahelló Tesó!

Gondolom, megkaptátok az esemest, hogy megérkeztem rendben, de azért írok is, nehogy azt gondoljátok, hogy elvesztem valahol a senki földjén. Azért az 1100 kilométer eléggé odabasz, pláne ha csak pogácsát és gumicukrot kajálsz közben. mire megérkezel, annyira kész vagy, hogy az utolsó benzinkútnál már rendesen remeg a kezed, miközben próbálod előkotorni a smart kártyát. mondjuk a teljes eseménytelenség azért azt hiszem, hogy itt inkább jó hír, de tényleg nem volt semmi. egy nagy dugó szemben, na az tetszett. vagy tíz kilométeren keresztül álltak. emelkedőn felfelé. akkor nagyon örültem, hogy én pont onnan jövök, ahova ők igyekeznek.

szerdán viszont ugye volt BL, meg egyet fizet - kettőt kap akció a Blauer Engelben, így Csaba másnap csak délre jött be, de akkor ez is hatalmas bravúrnak tűnt tőle. körülbelül hazai árakon fogyasztottuk a kólát, meg kaptunk itt is ingyenpiát valamiért. jött a csapos, kérdezte, hogy honnan jöttünk, mondtuk, Ungarn, aztán pár perc múlva visszajött egy tálca zöld szesszel. (egyesek szerint kék, de végülis piától elég szokatlan mindkettő) az egyiket ő fogta meg, a többit meg szétosztotta nekünk, zum Wohl. ilyen mentolos izé volt, kellemes. nem úgy, mint az ébredés. először nem tudtam pontosan, hol is vagyok, ki kellett nyitnom résnyire a szemem, hogy kikukucskáljak a világba. de rendesen izgalmas volt, mert hát azért legbelül éreztem, hogy az ilyesmit illene tudni, de az utóbbi négy napban négy különböző helyen aludtam - ha az autópályát is beleszámoljuk. szóval megláttam, hogy ez olyan, mint a szobám a Sonne-ben, úgyhogy nyugodtan pukizhattam egy olyan takarólibbentőset, amit például a kocsiban és Cicácskánál nem szívesen tennék. olyan volt ez, mint amikor Diósgyőrben reggel ötkor fúj a vasgyár: hosszú, öblös és méltóságteljes, s mint egy kérlelhetetlen parancs, végleg tudatosította bennem, hogy kelni kell, menni kell a műszakba.

jó, konkrétan nem a vasgyárba, de akkor is.

 

Na, Szeva Bátya,

óóá, bazz. most arról akartam írni, hogy mi volt a meccsen, csak közben bekapcsoltam a tévét, merthogy kell valami háttérzaj, de amit itt láttam, az teljesen magával ragadott. egy dagadt kopasz negyvenes fasz piros ujjatlan pólóban és fürdőgatyában a leszakadt lakásában énekel valami fos német balázspalit a hulladék nőjének, hogy hozzá menne-e ugyan feleségül. hát, hozzámegy. brávó.

naszóval. a meccs. van ez a góltotó, amit jászunk a pajtásokkal, hogy megtippeljük a BL eredményeket. na, abból a pénzből tutira nem veszek lakást - de ahogy a dolog áll, még egy nyalókát se. ezt a mai münchen : mencsesztert például megtettem 1:3 -ra, de a paraszt bajorok meg képesek voltak nyerni. pedig úgy indult, hogy Rooney küldött egyet a második percben, de aztán valahogy fordítottak a ...khmm németek. azt néztem, hogy német nem is nagyon van a csapatban. oszt még mi panaszkodunk, hogy a Diósgyőrben kevés a saját nevelésű játékos. akárhogy is, végül csak bevertek kettőt, aminek a közvetlen haszna az volt, hogy kaptunk két ingyenszeszt. merthogy kocsmában néztem Kenyérrel. (Kenyér az egy mitarbeiter.) Neki nincs tévéje, nekem ugyan mindegy lett volna, de aztán végülis mitbánomén, mondom, nézzük kocsmában, és hát ott az a szokás, hogy ha gólt lő a Stuttgart, akkor mindenki kap ingyenszeszt. annyi, hogy most nem a Stuttgart játszott, de a nagynémet összetartás jegyében ezúttal a müncheni gól is piát ért. nahallod, ha ez az U20-as vb alatt érvényess lett volna otthon, akkor tutira csődbe taszítunk pár krimót. na, szóval a két német: Ribery és Olic révén kihozott nekünk a pultos csaj két kis rakétát. nade hallod, az a csaj.. még mindig nem tudom eldönteni, hogy néger volt, vagy csak ingyenbérlete van a leonbergi turbó szoliba. merthogy képzelj el egy európai (direkt nem fehéret mondok) arcot, mint mondjuk a pultos a Lila büfében, csak full feketében, baszki. mondjuk ugyanilyen dilemma volt, amit kihozot, mert ránézsre pálinka, szagra likőr, ízre meg körömlakk. jó, azé leküldük, ne mondják, hogy finnyás paraszt külföldije.

apropó paraszt. na, itt bazmeg komolyan veszik a trágyázást! már két hete olyan penetráns szarszag terjeng a levegőben, hogy belső klímával kell közlekedni. bár már nem sokáig, mert végre találtam albit. nem nagy, de legalább kicsi. meg ott van a bel"város" közepén, minden közel. jahát, ennélfogva egy templom is, ami minden órában elüti a tutit, és állítólag ez éjfélkor 24 kongatást jelent. azt kicsit azért sokallom. namindegy, ha összejön, akkor 15-én költözök. addig viszont megyek haza még, mondjad a faternak, hogy készítse a pájinkát, mert itt csak ilyen szarokat lehet kapni.

ja, anyának meg üzenem, hogy eszek rendesen. nincs mikróm.

öcséd.

Kedves Bátyám!

Édesanyánk büszke lenne rám! Olyan krumpli pityókafőzeléket csináltam, vacsoracsatán sima tízes. Jólvan, a krumplifőzelék legyen krumplifőzelék, magam sem akarom egyből három mislencsillaggal kitüntetni a kétplatnis rezsókonyhámat, de hallod, ha csaj lennék, lehet érdemes lenne feleségül vennem magam. Világos rántás, vágod? és a vicc, hogy pont a tükörtojást basztam el. mert mondom, tíz pont ide vagy oda, azért valami feltét csak kéne, a peremfeltételek meg adottak voltak: legyen kész kilencven másodperc alatt, és a hozzávaló legyen a hűtőben: szóval bratwurst, tojás vagy sör. így nyert a tükörtojás, de ez a baszom platni meg annak ellenére, hogy a tekerőjére szorgos kínai kezek hatfokozatú skálát festettek, igazából bináris: vagy hideg, vagy kurvameleg. na, így égettem szét a tojásfehérjét, míg a sárgája folyós maradt.

Viszont nem is ez a téma, hanem hogy ugye a kollegák fele székely. és a székelykáposztát meg pont utálják, nem is értik, hogy miért basztak ki már megint épp velük, hogy azt a "savanyú szart" róluk nevezték el. ugyanakkor a brassóiról meg nemigen tudtak állást foglalni, mert hallani ugyan hallottak, de enni még nemigen. éppenhogy fordítva, mint a viccben. Tényleg, a múltkor beültünk meginni egy biert, és azon kaptuk magunkat, hogy egy fél órája szélely vicceket mesélünk egymásnak - hogy az nem úgy van az, hanem emígy. és csak most jut eszembe, mennyire másképp lett volna, ha mondjuk rendőrökkel, cigányokkal, vagy netán anyósaokkal italozunk ott. hogy érted, egy csoport, amiről van egy raklap vicc, és mégsem bánják.
na, akkor visszautalva a brassóira:
Öreg székelytől kérdezi az unokája:
- Öregapám, látott már parabola antennát?
- Hát én láttam es, meg ettem es.
- De hát az ilyen nagy, s fémből van.
- Ja, akkor csak láttam.

Amúgy tanulom a nyelvet rendesen. már nem a németre gondolok, hanem a székelyre. a múltkor épp ebédeltünk, mikor meséli az egyikük, hogy milyen hatalmas bécsi szeletet evett valahol, s hozzá meg szalmapityókát. na, meg is volt a délutáni programom: ezen mosolyogtam vagy négyig. meg a maszlinás borkányon. valamint a nem szabványos rénszarvason.

Szóval, enni eszek rendesen, legyetek nyugalommal,
Öcséd
 

Helló Bratyó,

Túléltem az első germán szombatomat, bár nem vol triviális! az volt ugye, hogy találkoztam Gyurkával a Hauptbahnfofnál. megyek be, mondom, mi van, még nem csináltam semmit, oszt mégis tele volt a pályaudvar nagyon durva kommandósokkal. full maszkba, fegyverbe meg sünbe, és szúrós szemmel figyelték a népeket, hogy hol lehet már szakszerűen beavatkozni. szóval ha nem lettem volna teljesen biztos, hogy Németországban vagyok, meg hogy otthon játszott a VfB Stuttgart, erősen elgondolkodtam volna, hogy lefossam-e a bokámat, vagy csak simán hugyozzak be. így azonban cheeseburgerrel tele pofával hesszelgettem őket, hátha belenyálasodnak a maszkba.

na, aztán végül csak beültünk egy kócsmába, ittunk ezt-azt. végül hazamentem az utolsó S-Bahnnal, csak az volt a baj, hogy a régi jó szokásaimat nem tudván levetkőzni - naná, hogy elaludtam rajta. itt azért ez valamivel kínosabb, mint otthon az 1-es villamoson. még szerencse, hogy a végállomás előtt egy várossal lakok csak.
mondjuk az így is 8 kilométer.

hétfőn aztán megint beszoptam. ugye szállodában lakom, ahol nincs mosógép. kérdezem a mammert, hogy hát hol moshatok. mondja, az egyetlen mőgiskájt a Wäschedienst. há, mondom, az egész jó. pénteken elviszik, hétfőn hozzák kimosva-kivasalva, az árát hozzáírják a számlához, a cég meg kifizeti, mindenki jól jár. na, mondjuk arra nem gondoltam, hogy egyrészt 52 juró lesz kimosni azt az öt ingemet és ugyanannyi alighasznált gatyámat zoknival. másrészt, hogy valami kibaszott rejtélyes okból kifolyólag csak kápéban lehet fizetni. geci, ennyi pénzért Tante Ursula egész havi inkontinenciás bugyogóját kimostam volna.
kézzel.

Nem egyszerű ez, nem egyszerű.

Szevasz Bátyó,

bocs, hogy nem írtam egy betűt se, de el voltam havazva, meg
netem is csak éppenhogy van.
Na, az volt, hogy meg kellett érkeznem vasárnap este 6-ig, különben
nem tudok bemenni vagy mi. ideértem bazz 18:00-ra (mondjuk adtam is
neki rendesen, Fabia meglepődhetett kissé), de sehol senki, meg be van
zárva. mondom, anyád, kocsiban alvás lesz? aztán volt itt pár
kaputelefon, az utolsóra nagy nehezen reagáltak, mondom, mi van,
baszki, itt vagyok hatra. mondja, hogy ach nei zovizo net as komss net
gar net. mondom, anyád, indítom vissza a kocsit, hogy ki ne hűljön, de
aztán csak belátta, hogy egyszerűen megfeledkeztek rólam, pedig
tényleg volt foglalás.
na, hétfőn hulla fáradtan mentem be, tudod ez a szokásos jópofizás
ötven emberrel, hogy hallo ich bin Bela aus Ungarn, és hogy milyen
jó, erre meg ők ötvenedszerre is, hogy kon-do-ro-schi? és néznek rám,
mintha épp megnyerték volna a Kazinczy szépkiejétsi versenyt, én meg
nem akarom letörni őket, hogy németül se tudtok rendesen, baszkikáim,
úgyhogy mondom, ja, ganz gut.
aztán természetesen kijött rajtam is a kórság, amiben van némi szerepe
a kedd esti kollegákkalsörözésnek is. mondjuk az egy vicc, hogy itt
tudatosult bennem aznap, hogy Stuttgart-Barcelona meccs lesz. azért
kocsmában megnéztük. én mondjuk a Barcát tettem meg 1:3-ra, úgyhogy
amikor egyenlített Ibrahimovics, nem mertem őszintén örülni, mert még
megkéselnek a köcsög svábok, úgyhogy mondtam jó hangosan, hogy
Scheisskerl, és ezzel be is loptam magamat a sporttársak szívébe.
szerdára viszont olyan náthás lettem, mint a szar, elmentem az
Apotheke-be, vettem ilyen izéket, meg az egyik magyar kollega ajánlott
Erkältungstee-t, és valami tényleg hatott, mert 2 nap alatt
kihevertem. jó, mondjuk tényleg hevertem is: 10-11 órákat aludtam.
ja, meg úgy volt, hogy szerdán találkozok Gyurkával, de mondtam neki,
hogy szét vagyok baszódva, úgyhogy eltoltuk szombatra. kíváncsi vagyok már
a fejére, nem láttam vagy ezer éve.
meg elkezdtem kicsit a lakáskereső projektet is, elvileg van is egy
itt a faluban valami studenttel egy két szobás lakás, és hát erősen
gondolkodom rajta. mert igazából buli ide vagy oda, hétköznapból van
több egy évben, akkor meg inkább jó ha közel lakom. azt nem tudom
eldönteni ugyanis, hogy mit utálok jobban: órákat tölteni utazással,
vagy itt megrohadni Svábfalván. Ja, ugye főzni nem lehet a hotelben,
úh. minden vacsorám improvizatív jellegű. múltkor lesétáltam a
"belvárosba", találtam egy pizzeriát, bemegyek, érted az mégiscsak egy
olyan fiatalos kajálda, oszt mintha Tante Ursula 80. szülinapi bulija
lenne, tele vénasszonnyal, és ebben a fos sváb dialektusban
pletykálnak. vááá.

úgyhogy hát ez van, de innen a hotelből meg mihamarabb menni kéne,
úgyhogy folytatom is az albikeresést.

Öcséd

Hát, a tervezett trilógiához még hiányzott két rész, és ez most már így is marad. Mindennek az okát az Österreich végéhez fűzött Update szekcióban magyarázom el.

Viszont!

Mivel az élet úgy hozta, hogy újfent európai értelemben vett kalandoknak nézek elébe, s ezúttal valamivel hosszabb időről van szó, mint egy bécsi kiruccanás, indokoltnak éreztem leporolni ezt a blogot. Merthogy szerencsére számos érdeklődő kíséri figyelemmel hogylétem alakulását itt a Bratwurst, a korlátlan autópályák és Mészégető Pali hazájában. Csak attól tartok, hogy egyszer majd elfelejtem átírni a megszólítást az átkopoizott levélben, és akkor kész a megsértődés. Dehát ha egyszer mindenkinek ugyanúgy vagyok az "és amúgy mi újság" kérdésére!

Szóval azt ötlöttem ki a fenti probléma megkerülésére (megoldásról szó sincs), hogy eleve közzéteszem a bátyámak (András, akire nagyon hasonlítok, és tűzoltó) írt leveleket, amiből mindenki szépen kiolvashatja, hogy amúgy hogy vagyok.

Hát így.

A nyárnak vége, megvolt a szüret is, itt a szaridő, tegnap kivettem a kocsiból a nepvédő fóliát, ezzel végleg feladva az idei napsütésbe vetett hitemet. Valami véget ért, de nem volt tanulság nélkül való. Az európai értelemben vett kalandvágy jegyében nyugatról kelet felé (ahogyan a szaridő is) haladva vettem szemügyre európai pajtásainkat természetes élőhelyükön. Persze ez nem volt így előre eltervezve, de most, hogy a közelmúlt átlátszó üvegtábláján keresztül tekintek vissza életemnek erre a rövid bár, de kalandos szakaszára, most látom csak a dolgok dinamikáját.

Első rész: Österreich

Kezdődött mindez Ausztriában, konkrétabban Bécsben (Wien, Vienna, Vino, Wine, Вена) a foci EB idején, amikor is kitaláltuk, hogy ennél közelebb jó ideig aligha lesz efféle esemény (0 szavazat, ugye), úgyhogy gyí! Épp a spanyol-olasz meccs volt, de ez engem különösebben nem zavart, afféle béközepes mentalitással vágtam neki a túrának: a meccs érdekelt a legkevésbé. Azt mondták, jó a hangulat, mindenki jól mulat, hát akkor ott a helyünk. Akkor még meleg volt, mi meg túristák, úgyhogy első lépésként levettük a pólót, és félmeztelen korzóztunk a bécsi utakon, akárha Siófokon lettünk volna.

Siófok, Ernst Happel stadion

Megjegyzem, ez volt akkor a legkevésbé feltűnő dolog a sógorfővárosban. Volak például vicces olaszok, akik transzparensen hirdették a talján nylevi humort, miszerint a Grosso azt jelenti, hogy nagy, és azt meg szerintük szeretik a spanyol lányok, haha. Ezektől eltekintve azonban megérintett az az európai értelemben vett tolerancia, ahogy a két csapat szurkolói a népek közötti barátság jegyében pont nem verték egymást szarrá, mint ahogy mondjuk egy Diósgyőr-Nyíregyháza derbin szokták az illetékesek. (Itt jegyezném meg, hogy: tirpáákok!)

A stadionba nyilván nem mentünk be, bár a helyszínen könnyebben lehetett jegyet kapni mint mondjuk sört, mi mégis ez utóbbit választottuk inkább. Nem csak kalandvágyból. Egyébként árképzésben igen liberálisok voltak az üzérek, 50-120 euró között már bejuthattunk volna, bár az előbbi árkategória valószínűleg a "good quality copy"-ra vonatkozott. Amikor azonban erre konkrétan rákérdeztem, az addig lelkes nagyonkiskereskedő sértődötten állt el az eladási szándéktól. A tudatosan megválsztott kommunikációs stratégia és a gyors, pontos helyzetfelismerés ilyen szituációkban életbevágó lehet, ezért minden szembejövő zöld-fehér-pirosba öltözött tesónak azt kiáltottuk, hogy "forca itálija", a sárga-piros csíkosoknak meg hogy "viváeszpánya". Voltak azonban olyanok is, akiket nem lehetett egyértelműen besorolni ezen csoportok egyikébe sem, mint például az a két csíkszemű szurkoló, akik felé megabiztosan "Viva China" felkiáltásal közeledtem, mire ők félig őszinte mosollyal válaszoltak, hogy "Japan". Hátbazz, minden nem jöhet be.

Emellett még azzal is szórakoztattam magam, hogy asszimilálódás végett a helybéliek kezébe adogattam a beszélgetés fonalát, aminek a másik végét viszont én tartottam. Ilyen értelemben helybélinek számítottak a helyszíneket brutál nagy erőkkel biztosító rendőrök is, itthon utoljára a buzivonuláson lehetett látni ennyi Darth Vadert. Iménti szóhsználatom európai értelemben véve nem volt túlságosan toleráns. Kirekesztő megnyilvánulásomért természeteseen megkövetem az összes becsületes rendőr tesót, hogy ledathvadereztem. Szóval a legjobb ismerkedős szöveg ilyen tömegrendezvényen, hogy "hol van egy szemetes?" (Wo ist ein Mülleimer? ejtsd: wóiszájn mülájma?) Ezt célszerű úgy előadni a kiszemelt célpontnak, hogy a kezünkben van némi szemét, jellemzően üres sörös doboz. Ez a megközelítés azért jó, mert egyrészt látszik, hogy nem vagy helybéli (hiszen nem tudod, hol van A Szemetes), ez pedig kivált a megkérdezettben egyfajta segítő szándékot, meg amúgy sem akarnak bunkók lenni a vendégekkel. Én például mindig nagyon örülök, ha valakit útbaigazíthatok, bár előfordult már olyan is, mikor a piros zsiguliból kérdezték, hogy hol van a vásár. Erre hirtelen nem tudtam mást felelni, mint hogy itt jobbra, aztán a másodiknál balra, tovább 300 métert, majd végig balra tartva egyből ott, csak még két kilométerrel arrébb. Nem ott volt. Hehe. Node vissza a szemeteshez! Azért is tuti ezzel kezdeni az interkulturális kommunkiációt, mert egyből látszik, hogy nem vagy akkora paraszt tirpák, hogy széjjelszórod a szemetedet, hanem egy igazi európai értelemben vett környezettudatos dzsentlemen. A hatás nem is maradt el, egy kutyát sétáltató nénivel uszkve negyedórás társalgást eredményezett, pedig én többnyire a ja és nein szavak közül válogattam randomban a válaszokat. Az itthoni állapotok ismeretében már kicsit meglepőbb, hogy a rend testpáncélba öltöztetett szigorú őrei is hasonló (szolgálat)készséggel álltak a problémámhoz, bár kétségtelenül rövidebb idő alatt találták meg a megoldást: Da! Leszámítva az egyik terminátort, aki legnagyobb meglepetésemre azt válaszolta, hogy őt már kérdeztem egyszer. Pedig mi ennek az esélye? Hátbazz, minden nem jöhet be. 

Ilyen és efféle kalandok után érkeztünk meg a fanzone-ba, ahol azok nézték kivetítőn a meccset, akik hozzánk hasonlóan inkább sört vettek, mint belépőt. Ami a meccsen történt, az európai értelemben vett dögunalom volt, így inkább magunkat szórakoztattuk a nézőtéren, bevezetve a körülöttünk állókat az európai értelemben vett szotyizás alapjaiba. Valami szenyoríta egy óvatlan pillanatban felpingálta az arcomra a spanyol színeket, innentől kezdve aztán kevésbé volt hiteles a számat elhagyó "forcaitálija". A legérdekesebb figura viszont egy feltehetően (hozzánk hasonlóan) erős diplomáciai érzékkel megáldott spanyol kalapos, olasz sálas, orosz mezes tesó volt, aki a népek közötti barátság jegyében boldogan köpködte velünk a szotyihéjat az előttünk állók nyakába. Hogy végül mi lett a meccs eredménye, nem emlékszem, de még a Google sem tudta megmondani, hiába kerestem rá. Végül azt hiszem, a spanyolok nyerték az egész pádét, úgyohgy gyanítom, itt is ők diadalmaskodtak.

Később szóltam nekik, hogy a tévé a másik oldalon van

Ez volt hát európai értelemben vett kalandjaim első állomása, hamarosan folytatódik Szlovákiával, ami időrendben nem, földrajzilag azonban a nyugat-keleti tengelyt követve egyértelműen a következő állomása lesz ennek a trilógiának. Merthogy trilógia.
Lesz. 

Update:
Aztán mégsem lett, mert végül szartam bele az egészbe.

hát, basszátok meg, Kondorosi Béla elindult a világhír felé, ami igencsak szép dolog egy amolyan szalkai parasztivadéktól. merthogy a blog.hu-s srácok kitették az Indiana Jones meets Matula Bácsit a főoldalra a "Friss és forró" dobozba, ami egyrészt igen hízelgő, de főleg kint van a zIndexen is, úgyhogy a sok netező pajtás csorgathatta rá.
mondjuk, a dolog szépséghibája, hogy átírták a címét Horgászkaland-ra, mert az kevesebb karakter, gondolom. viszont horgászatról legalább nincs benne szó. nem baj, a víz az víz, meg hát mindenesetre a látogatók száma délutántól mostanáig meghaladta a 350-et, ebből valami húsz meg is feedelt.

csak szólok, hogy figyelve vagyunk

Ezt a levelet röptettem meg az érintettek felé azon az estén, amikor észrevettem, hogy privátnak szánt kis beszámolóm kisunnyogott a nyilvánosság zordon csatamezejére dacolni az anonímitás fekete zászlaja alatt felvonuló kommentek nyílzáporával. Ami egyszer a netre kerül, nem magánügy többé, mint ahogyan annak sincs semmi értelme, hogy megosztok valakivel egy titkot. A titok lényege, hogy csak én tudom, megosztani nem lehet, a szó, amit keresel: megszüntet. Naszóval, gyorsan visszarántva a kormánykereket mondandóm macskakövére: szívesen vettem a kommenteket, bár - lássuk be - semmi közötök az egészhez, de ha már így alakult, legyen.

Erről viszont eszembe jut a következő:

A suszter megharagszik a lusta inasára, és hozzávágja a kaptafáját, de az ügyesen elhajol előle, és az éppen a boltba betoppanó anyósát vágja homlokon irtózatosan, mire a suszter egy pillanatra megtorpan, kissé elgondolkozik, végül megrántja a vállát, és a következőképpen summázza a kialakult helyzetet:
- Így is jó.

Azóta elértétek nekem az 1000. (egyezredik) oldalletöltést, ami 783 (ezt túl hosszú lenne betűvel kiírni) látogatót jelent, ami elég nagy szám ahhoz, hogy eljátsszunk kicsit vele. Ha például minden olvasóm adna nekem 1 forintot, vehetnék belőle egy... ja, lófaszt se, mert kivonták a forgalomból. De akkor egy tizest, és abból kb. két hétig ingyen kajálhatnék a Hágiban. Ennyi szavazattal akár önkormányzati képviselő is lehetnék Mátészalkán. Egy Honvéd - Vasas meccsen pedig megdupláznátok a vendégszurkolók létszámát. Vagy mondjuk tömeg lennétek az Avas Intercityn.

Az előző írások vélt vagy valós, de mindenképp véletlen sikerén lelkesülve, valamint olvasótáborom imént ecsetelt számottevő méretének nyomása alatt elhatároztam végül, hogy nem zárkózok el a rendszeres posztolás elől, tehát a nyári szünet után hamarosan új epizódokkal jelentkezünk. Addig is nézzék meg az ismétléseket. Az Expedíció szerintem amúgy is jobb lett.

Az előző történet ott szakadt félbe, hogy értékeinkben megfogyva bár, de törve nem egy időre feladtuk állásainkat a Nyárádkán, hogy másnap a Specialistával térjünk vissza, és bevessük a nehézbúvárságot is. Ezúttal minden rendben indult, beleértve magunkat is, bár négy óra már elmúlt, mikor elhagytunk a várost. Talán csak megszokásból indultunk tovább, hiszen az egy napra eső tiszavalki kirándulások száma így elérte (s később látni fogjuk, hogy meg is haladja) a bűvös egyet.

Tennünk kellett még egy gyors mályi kitérőt a Specialista bázisára, ahol magunkhoz vettünk 1,2 köbméter levegőt (nitrogén és oxigén speciális arányú keveréke), amit előbb gondos kezek belegyömöszöltek egy 6 literes palackba. A haditerv az volt, hogy a tegnapi csatavesztés helyszínére visszatérve, a búvárszázadot bevetve felkutatjuk és felhozzuk a hátramaradt technikai felszerelést, ami egy, azaz 1 darab mobiltelefon.

Vidáman telt az út a célig, már tudom fejből a falukat is: Autópálya, Egerlövő, Borsodivánka, Négyes, Tiszavalk. Megérkezünk, gatyacsere és tankolás után, a szúnyogfelhőkön átvágva vízre is szálltunk, és reményekkel telve haladtunk a cél felé, amit a már említett körte alakú fészek jelölt szakadatlanul.

A Specialista és a Kapitány

Útközben a Specialista elkezdte összeszerelni a felszerelést, a Kapitány kormányozta a flotta vezérhajóját, a Tudósító pedig kamerázott. Kisvártatva a hajó tatja felől elégedetlenkedő sziszegés, majd kifejezetten bosszankodó bazmegolás törte meg a természet csendjét. A Specialista meglepetten tapasztalta ugyanis, hogy felszerelése nem kompatibilis az oxigénpalack kiömlőnyílásának csatlakozójával, így az egész használati értéke lecsökkent egy nagy, nehéz, hengeres test szintjére, amit viszont kiválóan tudtunk volna hasznosítani rabló- vagy cápatámadás esetén. Például. Namost ott a nádas közepén még az előbbi esemény bekövetkezése is elhanyagolható valószínűséggel bírt, az utóbbit podig azonnal kizártuk, így bazmegelésben csatlakoztunk a Specialistához. De nem adtuk ám fel ilyen könnyen! A Specialista ugyanis megpróbálkozott a lehetetlennel: halált megvető bátorságáról tanúbizonyságot téve lemerült szabad tüdővel. Újra és újra. A vízben feloldott (és idővel alaposan felkavart) trutymó azonban a mentést egyre kilátástalanabbá tette, így be kellett látnunk, hogy palack nélkül végképp nem megyünk semmire. A nap is kezdett lebukni a horizonton, így visszavonultunk újra, a szúnyogok immár csaknem áthatolhatatlan fátylán keresztül. Szinte a csukott kocsiajtón keresztül ugráltunk be az autóba, és akkor az az X-aktás epizód jutott eszembe, amikor az erdő közepén megtámadta Mulderéket egy csomó fenyegetően zöld rovar.

Ezen a ponton mindenki bizonnyal feladta volna a küzdelmet, de kis különítményünk nem ilyen kiképzést kapott. Palackot kellett szereznünk valahonnan. Bárhonnan. Egy alföldi kis falu határában honnan szerezhet az ember palackot?
...honnan?
...vajon honnan?
 És ekkor jött a Kapitány kiváló ötlete, hogy a tűzoltóknak bizonyosan van! Tűzoltóság pedig Mezőkövesden van, ami igazán nem nagy távolság a misszió súlyát tekintve. Emellett az is igen fontos érv volt, hogy a tűzoltóság ugye non-stop létesítmény. Szívünkben kétségekkel teve bár, de irány Mezőkövesd!

Local Communication GPS (kérdezősködés) segítségével csakhamar megtaláltuk az ojjektumot, majd benne a szolgálatvezetőt. Elmeséltük neki missziónk lényegét és a felszerelés részei közt tapasztalt összeférhetetlenséget, kérve arra, hogy lehetőségeihez mérten próbálja meg feloldani ezt az inkompatibilitást, azaz adjon má egy palackot légyszi-légyszi. Legnagyobb meglepetésünkre a derék lánglovag ellenkezésnek még jelét sem mutatva beinvitált minket a raktárba, bár közben jelezte, hogy valószínűleg az ő palackjaik sem lesznek alkalmasabbak, mint a miénk. De azért hátha. Hát tényleg nem. Ekkorra odagyűlt még néhány kolléga, hogy mégis mivan, és némi hümmögés meg sajnálkozás után felvetették, hogy akkor most adjuk oda az egész felszerelést nyomásszabályzóval meg maszkkal együtt? Hát, adjuk, na. Legalább végre ki lesz próbálva, hogy működik víz alatt. Hopp. Itt éreztük, hogy nem remélt fordulatot kezd venni a dolog, bár azért némi aggodalommal töltött el bennünket, hogy a mi Speciaistánk lesz a tesztpilóta. (Mondjuk jobban visszagondolva, engem ez nem is annyira izgatott.) Azért kisvártatva megnyugtattak minket, hogy már egyszer valakik talán próbálták medencében, vagy valahol. Állítólag. De nem lesz gond, vigyétek nyugodtan. Gondoltuk, majd kérnek cserébe egy személyit, vagy pénzt, vagy valamit, de semmi. Vigyétek, sok sikert, de még ma hozzátok vissza. Ennyi. Erősen koncentráltam, hogy el ne röhögjem magam részint a kövesdi tűzoltók jóindulatán meghatódva, részint pedig azon, ahogy a Specialista kinézett abban a cuccban. Kövesdi tűzoltók, max riszpekt!

Meglehetősen vidám hangulatban tértünk tehát vissza immár két nap alatt harmadszorra a sajnálatos augusztusi események helyszínére. Az idő azonban ellenünk dolgozott. A nap eltűnt a horizont alatt, a szúnyogok egy elsöpő invázióval teljesen felügyeletük alá vonták a környéket, a telihold baljós fénye csillogott az éjszínű habokon. Mi azonban a veszély képébe röhögve törtünk előre az alkonyaton és az összefüggő szúnyogfelhőn keresztül. Ismét elérve a megjelölt helyet, a Specialista alámerült, a Kapitány és a Tudósító pedig a felszínen tartotta a frontot a vérszívó rovarokkal egyre kilátástalanabb közelharcot vívva. Fél óra sikertelen keresés után azonban kifogyott a levegő a palackból, szarrá csípkedve segítettük vissza a tűzoltó cucctól immár valóban nehéz búvárt a hajóba, és csalódottan vettük tudomásul a második mentő expedíció sikertelenségét.

A Specialista munka közben

Rekordsebességgel kötöttünk ki, és ugráltunk vissza a megváltást jelentő autóba. Jófejségből még visszavittük a tűzoltóknak a kölcsöncuccot, mi megköszöntük, ők sajnálkoztak, végül Miskolc irányába állítottuk a szekerünk rúdját, és óvatos gázfröccsel hazaindultunk.

Sikertelenül, de nem tanulságok nélkül zárult tehát expedíciónk. Ezeket a tanulságokat a következőképpen foglalja össze a Tudósító:
- borulékony hajóba kolbásszal vagy telefonnal soha ne szállj be. de a kettővel együtt semmiképp.
- nem lehetsz elég gyakorlott Specialista ahhoz, hogy kihagyhasd a felszerelés indulás előtti ellenőrzését
- a tűzoltók hihetetlenül jó fejek, bármikor szívesen segítenek (ha épp nincs tűz valahol a közelben - gondolom)
- zavaros vízben a búvárlámpa hasztalan, de a halakat biztos jól szórakoztatja a lézershow

A telefon pedig azóta is ott fekszik valahol a Nyárádka medrében a tenyérnyi kagylók között az iszapba fúródva...
 

Tegnap délután kettőkor felálltunk a syngo Imaging elől, és Miki bácsi hajójába pattanva legurultunk Tiszavalkra, ami nem túl meglepő módon a Tisza-tónál van. Azért oda, mert ott van kikötve a motorcsónakjuk, fedélzetén számos vízisíelésre alkalmas léc, deszka, madzag, amiket ők természetesen nem lécnek, deszkának és madzagnak neveznek az avatatlanok megtévesztése végett. Gété nem jött, habár egy órával az indulás előtt még azt írta kommunikátoron, hogy úúúúúgy várja már, aztán mire indulni kellett, beütött neki valami gebasz, úgyhogy “nem tudok menni bazmeeeg”, és tényleg nem is jött, maradtunk ketten, ill. hárman, mert Robit is felvettük útközben, aki Miki bácsinak valami országos cimborája, és az elcsípett beszélgetés-foszlányokból ítélve megéltek már ezek együtt egy fél Indiana Jones epizódra való kalandot. Na, ez a Robi okos fiú, egyből felvetette, hogy nincs-e lezárva a zsilip. Erre:
én: milyen zsilip?
Miki: ábazmeg, csaknem.

Pár telefonhívás után (én még a nagyon különleges tudakozót is felhívtam [197], hogy mondja meg, vagy mi a szösz, de nagy csalódás volt, mert nem tudta.) kiderült, hogy valóban! Görög volt a falóban. Muhaha. Szóval – hogy egészen pontos legyek – le volt zárva a IX-es leeresztőcsatorna zsilipje, ami azt jelenti, hogy nem tudunk kimenni az élő Tiszára, ami pedig a vízisíelés szempontjából végzetes deficit. Nos, vissza már nem fordulunk, menjünk, lesz, ami lesz. Útközben számos bé tervet fontolóra vettünk, a legéletképesebbnek az tűnt, hogy szerzünk egy vonóhorgos járművet, és azzal átvontatjuk a hajót egy olyan kikötőbe, ahonnan le lehet jutni a Tiszára. Végülis ennek megfelelően először megcéloztuk a tiszabábolnai kikötőt tájékozódás és terepfelmérés céljából. Tiszabábolna lakossága az elmúlt hetekben derékig gázolt volna a vízben, ha bölcs eleink meg nem építik a falu köré a védőgátat. Ellenben így a gát túloldalán néhol fél méter vastag iszapot rakott le a szőke Tisza, ami haragjában megáradt. Egyedül a kikötőhöz vezető keskeny út volt letakarítva, így a kocsiból kiszállva majdnem sikerült is beleesni arccal a nagy vastag trutymóba, de az utolsó pillanatban egy lenyűgöző csípőmozdulattal sikerült visszanyernem az egyensúlyomat.

A bábolnai kikötős olyan, mint a Verne Gyula regényekben a vén tengeri medve: hosszú ösz haj és szakáll, fülbevaló, tetoválás, szellős fogazat és nem kevésbé hiányos szókincs. Vele tárgyaltunk kicsinyet, megegyeztünk abban, hogy a vízügyesek mind seggfejek, hogy mi t basztassák mán a vízszintet feszt. Nade tényleg. Viszont ettől mi még nem voltunk kijjebb a vízből (azaz éppenséggel bentebb a vízben), meg a kutyája is már erősen forszírozta a mócsingos bundájának a símogítását, úgyhogy jobbnak láttuk visszatérni a vízibázisra, ami ugye a már emlátett Valkon (walk on) volt (V).
Visszaérve megegyeztünk, hogy ha már itt vagyunk, csak elladikozunk a zsilipig, úgyhogy ponyvát le, csónakba be, motort be, jogépkocccsi. Én tegnap ültem először motorizált csónakban, úgyohgy ugyanazt az őszinte mosolyt csalta arcomra egy komolyabb, a hajó orrát égbe emelő gázfröcsi, mint mikor Gété elrúgja az SX-et egy kanyarban. Így végül kiértünk a zsilipig, ami valóban zárva volt, de közben megegyeztünk, hogy Miki bácsi mégiscsak megpróbálja itt a szűk csatornán is, ha már itt vagyunk. Hát, az valami gyönyörű volt, ahogy az a mázsás tömeg játszi könnyedséggel suhan a víz tetején, bár hozzá kell tennem, nekem úgy tűnt, hogy néha talán túl közel is engedte magához a part menti nádast. Igazából azonban nem, sőt, látva, hogy ez milyen egyszerű, én is roppant kedvet kezdtem érezni hozzá, úgyhogy egy kicsit hosszab és szélesebb szakaszon be is öltöztem, és gyí. Egyből sikerült felállni, és a hullámokat szelve suhantunk tova a naplementében.
Na, ez nem igaz. Egyrészt még magasan volt a nap, másrészt csak sokadszorra sikerült felállnom, és akkor sem tartott sokáig ez az állapot. Vagy egy tucat többé-kevésbé sikeres próbálkozás után végül sikerült elérnem azt, mint a rodeósoknak, hogy legalább nyolc másodpercig a megvadult, rúgkapáló leceken maradjak. Diadalittasan mondtam ezután, hogy elég volt, menjünk vissza.

Visszamentünk.
És itt jött az ötlet (mivel mint említettem, még magasan volt a nap), hogy akkor béreljünk kenut.
Béreltünk.
És beletettük azokat a dolgokat, amiket előtte vásároltunk a Tiszavalk Plazában: zsemle, kolbász, paradicsom, paprika, sör. Valamint Miki bácsi olyan dolgokat, amiket sokkal hamarabb szerzett máshol: kocsikulcs, telefon. Vidáman eveztünk befelé olyan csatornákon, amilyeneken Matula bácsi meg Tutajos lapátolt a Tüskevárban, láttunk mindenféle madarakat meg növényeket, tiszta David Attenborough-s érzésem lett... nem, mégis inkább Matula bácsis... azaz maradjunk Tutajosnál. Szóval, Miki bácsi épp egy érdekes fészekre hívta fel a figyelmünket, ami olyan körte formán volt rakva szalmából, és egy fűzfa ágairól lógott le. Matula bácsi persze odasúgta volna, hogy ez a vágómadár félék családjába tartozó cserregő nádiposzáta fészke, de Matula bácsi valószínűleg nem is borult volna be a vízbe a kenuval. Na, ezen a ponton lett az ifjúsági kalandregényből Stephen King féle horror. Víznél könnyebb felszerelésünk vidáman ringatózott a víz színén, az annál nehezebb dolgokat viszont elnyelte a tátongó mélység. Ez utóbbiak közé tartozott a fél szál kolbász, valamint Miki bácsi telefonja. A kocsikulcs is követte volna vidáman, de az szerencsére a zárt zsebében volt. Tulajdonkáppen elég kétségbe ejtő állapot a sűrű nádassal szegélyezett csatornában lebegni egy vízzel teli tutaj mellett, de szerencsénkre egy épp arra haladó ladikos a segítségünkre sietett, kimertük a vizet, és visszaszálltunk a kolbász-, telefon- és lélekvesztőnkbe. Innentől az volt a legizgalmasabb kérdés, hogy vajon sikerül-e a szétázott riasztóval kiriasztani a kocsit, vagy ott kell éjszakáznunk a vadonban? Szerencsére némi műszerészkedés után sikerült.
Ezután azzal a boldog tudattal indultunk haza, hogy holnap visszajövünk Adriánnal, aki képzett búvár, és expedíciót indítunk a telefon – vagy legalább a sim kártya – megmentésére. (A kolbászról már lélekben lemontam.)
 

"Hajt az idő gyorsan - rendes útján eljár.
Ha felülünk felvesz, ha maradunk, nem vár."

Arany

Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer blogírásra vetemedek - pláne nem énblog írására. Az első ilyen, amit rendszeresen olvastam, a Karak blogja volt, aztán mostanában Keksz és Jófejsanyi is csináltak egyet-egyet önkifejezés végett. Aztán ugye van itt ez a webkettő dolog, a méjnsztrím, meg a közösségi élmény, az ego promótálása és a szórakoztatni vágyás. Oszt lett.

Kondorosi Béla vagyok Mátészalkáról. Vigyáznom kell magamra, mert belőlem csak egy van (létezésem amúgy is a fikció határát súrolja felülről), míg a többiek pótolhatók, hiszen ők sokan vannak. Ahogy az Argóban is mondja a producer: lecserélhető vagy bazmeg, bármikor összerakok egy ilyen Köcsög Boys-t.

Úgyhogy figyeljél oda erősen.