Tudod, van az a bicajom, amit még idekint vettem vagy 3 éve, de otthon valahogy sose ültem rajta, mert azért mindig volt valami alkalmasabb közlekedési eszköz. nem, sportszerként soha nem is gondoltam rá, itt azonban pont bicós távolságban lakom a melóhelytől, mert gyalog kicsit messze van (20 perc), kocsival meg túl közel (hacsak nem esik), úgyhogy napi 2x2 kilométert tekerek, rá lehet fogni, hogy teszek valamit az egészségemért, de ez önmagában ezért nem olyan érdekes téma.
Hanem aztán történt, hogy a kitámasztóján kilazult egy csavar, aminek azt kéne szabályozni, hogy milyen hosszú legyen maga a sztender. Na, mivel immár nem szabályozta semmi, ezért hol kicsúszott teljesen, hogy összecsuklott, azaz a kerékpár letámasztás funkciója nem az elvárt megbízhatósággal működött. ezt orvoslandó egy hét elteltével úgy döntöttem, hogy mégiscsak meg kéne húzni azt a csavart, Herr Nagi adott is szerszámot. Tekerem szépen, megyen befele, egyszer csak már túl könnyen is. mondom, mi?! hát nem elpattant az a fos, ami összetartotta az egészet?!
háde.
no, nézzük Herr Nagival, hogy megbasszaja kurvaannyát, német minőség, tessék. ha lenne egy fúrónk, vagy egy kis műgyanta, vagy valami, érted, meg lehetne csinálni, dehát lófasz semmink sincs itt. aztán egyszerre eszembe jutott példaképem és tanítómesterem, aki egy gemkapoccsal nemhogy egy biciklit, egy nyolchengeres motort meg tudna javítani. nekem pedig ráadásul még egy bicskám is van, akkor olyan nagy baj azért nem lehet. eltekertem hát az erdőbe (2 perc. mondom, hogy falun lakom), és szegény binyiglinek az elveszett lába helyére faragtam egyet fából.
úgyhogy most ilyen kalózos.
