Tegnap délután kettőkor felálltunk a syngo Imaging elől, és Miki bácsi hajójába pattanva legurultunk Tiszavalkra, ami nem túl meglepő módon a Tisza-tónál van. Azért oda, mert ott van kikötve a motorcsónakjuk, fedélzetén számos vízisíelésre alkalmas léc, deszka, madzag, amiket ők természetesen nem lécnek, deszkának és madzagnak neveznek az avatatlanok megtévesztése végett. Gété nem jött, habár egy órával az indulás előtt még azt írta kommunikátoron, hogy úúúúúgy várja már, aztán mire indulni kellett, beütött neki valami gebasz, úgyhogy “nem tudok menni bazmeeeg”, és tényleg nem is jött, maradtunk ketten, ill. hárman, mert Robit is felvettük útközben, aki Miki bácsinak valami országos cimborája, és az elcsípett beszélgetés-foszlányokból ítélve megéltek már ezek együtt egy fél Indiana Jones epizódra való kalandot. Na, ez a Robi okos fiú, egyből felvetette, hogy nincs-e lezárva a zsilip. Erre:
én: milyen zsilip?
Miki: ábazmeg, csaknem.
Pár telefonhívás után (én még a nagyon különleges tudakozót is felhívtam [197], hogy mondja meg, vagy mi a szösz, de nagy csalódás volt, mert nem tudta.) kiderült, hogy valóban! Görög volt a falóban. Muhaha. Szóval – hogy egészen pontos legyek – le volt zárva a IX-es leeresztőcsatorna zsilipje, ami azt jelenti, hogy nem tudunk kimenni az élő Tiszára, ami pedig a vízisíelés szempontjából végzetes deficit. Nos, vissza már nem fordulunk, menjünk, lesz, ami lesz. Útközben számos bé tervet fontolóra vettünk, a legéletképesebbnek az tűnt, hogy szerzünk egy vonóhorgos járművet, és azzal átvontatjuk a hajót egy olyan kikötőbe, ahonnan le lehet jutni a Tiszára. Végülis ennek megfelelően először megcéloztuk a tiszabábolnai kikötőt tájékozódás és terepfelmérés céljából. Tiszabábolna lakossága az elmúlt hetekben derékig gázolt volna a vízben, ha bölcs eleink meg nem építik a falu köré a védőgátat. Ellenben így a gát túloldalán néhol fél méter vastag iszapot rakott le a szőke Tisza, ami haragjában megáradt. Egyedül a kikötőhöz vezető keskeny út volt letakarítva, így a kocsiból kiszállva majdnem sikerült is beleesni arccal a nagy vastag trutymóba, de az utolsó pillanatban egy lenyűgöző csípőmozdulattal sikerült visszanyernem az egyensúlyomat.
A bábolnai kikötős olyan, mint a Verne Gyula regényekben a vén tengeri medve: hosszú ösz haj és szakáll, fülbevaló, tetoválás, szellős fogazat és nem kevésbé hiányos szókincs. Vele tárgyaltunk kicsinyet, megegyeztünk abban, hogy a vízügyesek mind seggfejek, hogy mi t basztassák mán a vízszintet feszt. Nade tényleg. Viszont ettől mi még nem voltunk kijjebb a vízből (azaz éppenséggel bentebb a vízben), meg a kutyája is már erősen forszírozta a mócsingos bundájának a símogítását, úgyhogy jobbnak láttuk visszatérni a vízibázisra, ami ugye a már emlátett Valkon (walk on) volt (V).
Visszaérve megegyeztünk, hogy ha már itt vagyunk, csak elladikozunk a zsilipig, úgyhogy ponyvát le, csónakba be, motort be, jogépkocccsi. Én tegnap ültem először motorizált csónakban, úgyohgy ugyanazt az őszinte mosolyt csalta arcomra egy komolyabb, a hajó orrát égbe emelő gázfröcsi, mint mikor Gété elrúgja az SX-et egy kanyarban. Így végül kiértünk a zsilipig, ami valóban zárva volt, de közben megegyeztünk, hogy Miki bácsi mégiscsak megpróbálja itt a szűk csatornán is, ha már itt vagyunk. Hát, az valami gyönyörű volt, ahogy az a mázsás tömeg játszi könnyedséggel suhan a víz tetején, bár hozzá kell tennem, nekem úgy tűnt, hogy néha talán túl közel is engedte magához a part menti nádast. Igazából azonban nem, sőt, látva, hogy ez milyen egyszerű, én is roppant kedvet kezdtem érezni hozzá, úgyhogy egy kicsit hosszab és szélesebb szakaszon be is öltöztem, és gyí. Egyből sikerült felállni, és a hullámokat szelve suhantunk tova a naplementében.
Na, ez nem igaz. Egyrészt még magasan volt a nap, másrészt csak sokadszorra sikerült felállnom, és akkor sem tartott sokáig ez az állapot. Vagy egy tucat többé-kevésbé sikeres próbálkozás után végül sikerült elérnem azt, mint a rodeósoknak, hogy legalább nyolc másodpercig a megvadult, rúgkapáló leceken maradjak. Diadalittasan mondtam ezután, hogy elég volt, menjünk vissza.
Visszamentünk.
És itt jött az ötlet (mivel mint említettem, még magasan volt a nap), hogy akkor béreljünk kenut.
Béreltünk.
És beletettük azokat a dolgokat, amiket előtte vásároltunk a Tiszavalk Plazában: zsemle, kolbász, paradicsom, paprika, sör. Valamint Miki bácsi olyan dolgokat, amiket sokkal hamarabb szerzett máshol: kocsikulcs, telefon. Vidáman eveztünk befelé olyan csatornákon, amilyeneken Matula bácsi meg Tutajos lapátolt a Tüskevárban, láttunk mindenféle madarakat meg növényeket, tiszta David Attenborough-s érzésem lett... nem, mégis inkább Matula bácsis... azaz maradjunk Tutajosnál. Szóval, Miki bácsi épp egy érdekes fészekre hívta fel a figyelmünket, ami olyan körte formán volt rakva szalmából, és egy fűzfa ágairól lógott le. Matula bácsi persze odasúgta volna, hogy ez a vágómadár félék családjába tartozó cserregő nádiposzáta fészke, de Matula bácsi valószínűleg nem is borult volna be a vízbe a kenuval. Na, ezen a ponton lett az ifjúsági kalandregényből Stephen King féle horror. Víznél könnyebb felszerelésünk vidáman ringatózott a víz színén, az annál nehezebb dolgokat viszont elnyelte a tátongó mélység. Ez utóbbiak közé tartozott a fél szál kolbász, valamint Miki bácsi telefonja. A kocsikulcs is követte volna vidáman, de az szerencsére a zárt zsebében volt. Tulajdonkáppen elég kétségbe ejtő állapot a sűrű nádassal szegélyezett csatornában lebegni egy vízzel teli tutaj mellett, de szerencsénkre egy épp arra haladó ladikos a segítségünkre sietett, kimertük a vizet, és visszaszálltunk a kolbász-, telefon- és lélekvesztőnkbe. Innentől az volt a legizgalmasabb kérdés, hogy vajon sikerül-e a szétázott riasztóval kiriasztani a kocsit, vagy ott kell éjszakáznunk a vadonban? Szerencsére némi műszerészkedés után sikerült.
Ezután azzal a boldog tudattal indultunk haza, hogy holnap visszajövünk Adriánnal, aki képzett búvár, és expedíciót indítunk a telefon – vagy legalább a sim kártya – megmentésére. (A kolbászról már lélekben lemontam.)
