Kondorosi Béla hétköznapi kalandjai

Nahelló Tesó!

Gondolom, megkaptátok az esemest, hogy megérkeztem rendben, de azért írok is, nehogy azt gondoljátok, hogy elvesztem valahol a senki földjén. Azért az 1100 kilométer eléggé odabasz, pláne ha csak pogácsát és gumicukrot kajálsz közben. mire megérkezel, annyira kész vagy, hogy az utolsó benzinkútnál már rendesen remeg a kezed, miközben próbálod előkotorni a smart kártyát. mondjuk a teljes eseménytelenség azért azt hiszem, hogy itt inkább jó hír, de tényleg nem volt semmi. egy nagy dugó szemben, na az tetszett. vagy tíz kilométeren keresztül álltak. emelkedőn felfelé. akkor nagyon örültem, hogy én pont onnan jövök, ahova ők igyekeznek.

szerdán viszont ugye volt BL, meg egyet fizet - kettőt kap akció a Blauer Engelben, így Csaba másnap csak délre jött be, de akkor ez is hatalmas bravúrnak tűnt tőle. körülbelül hazai árakon fogyasztottuk a kólát, meg kaptunk itt is ingyenpiát valamiért. jött a csapos, kérdezte, hogy honnan jöttünk, mondtuk, Ungarn, aztán pár perc múlva visszajött egy tálca zöld szesszel. (egyesek szerint kék, de végülis piától elég szokatlan mindkettő) az egyiket ő fogta meg, a többit meg szétosztotta nekünk, zum Wohl. ilyen mentolos izé volt, kellemes. nem úgy, mint az ébredés. először nem tudtam pontosan, hol is vagyok, ki kellett nyitnom résnyire a szemem, hogy kikukucskáljak a világba. de rendesen izgalmas volt, mert hát azért legbelül éreztem, hogy az ilyesmit illene tudni, de az utóbbi négy napban négy különböző helyen aludtam - ha az autópályát is beleszámoljuk. szóval megláttam, hogy ez olyan, mint a szobám a Sonne-ben, úgyhogy nyugodtan pukizhattam egy olyan takarólibbentőset, amit például a kocsiban és Cicácskánál nem szívesen tennék. olyan volt ez, mint amikor Diósgyőrben reggel ötkor fúj a vasgyár: hosszú, öblös és méltóságteljes, s mint egy kérlelhetetlen parancs, végleg tudatosította bennem, hogy kelni kell, menni kell a műszakba.

jó, konkrétan nem a vasgyárba, de akkor is.